szngpr

Lehet, hogy tudjátok, de a UWC Hungary közösség nemrég blogot indított, ahol volt vagy mostani diákokkal, szülőkkel készült interjúkat olvashattok.  
 Ha jól vettem le a blog annak próbál utána járni a személyes történeteken keresztül, hogy a UWC mozgalom hogyan változtatja meg egy ember életét. Nagyon jó és érdekes történeteket oszt meg, szóval szerintem tényleg érdemes nyomon követni a kontentet. Nemrégiben én is válaszoltam pár kérdésre, ezt az anyagot olvashatjátok alább. Gondoltam, jó ha itt van a szngpr blogon is.

Pálinkás-Szűcs Tilla szeptember óta a UWC of South East Asia diákja. A blognak arról mesél, hogy milyen páratlan és hatalmas lehetősgének tartja azt, hogy Szingapúrban határok nélkülivé tárult számára a világ.

Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel a UWC ösztöndíjpályázatára?

Biztos vagyok benne, hogy minden jelentkezőnek több oka van a pályázásra, tehát ez velem sem volt máshogy. Ha muszáj megneveznem egyet, akkor azt mondanám, hogy úgy éreztem, csinálnom kell valamit. Egy részről bennem volt az, hogy már pár éve nem csináltam semmit, hanem csak úgy lógtam az éterben minden nagyobb aktivitás nélkül, másrészt pedig tudtam, hogy annyi minden tennivalóm van a világban, amihez most már „szintet kéne lépnem“. Az alap motiváció mellett meg láttam, hogy mekkora lehetőség is ez a tanulásra, megismerésre, mert hiába tudok viszonylag sokat a világról tankönyvekből, mindenféle filmekből meg az internetről, ha egyszer nem tapasztalom meg azt, amiről tanulok, akkor üres maradok. Azt hiszem, ezt igazából az elmúlt pár hónap tudta legjobban igazolni nekem.

 Melyik iskolába szerettél volna menni?

Szívesen mentem volna Norvégiába vagy Wales-be, de az a vicces, hogy Szingapúr is már egész korán, így a kezdetek kezdetén bejött a képbe mint „esetleg de jó volna ha...”. Ennek ellenére nyilván nem úgy álltam neki, hogy előre eldöntöttem, hova szeretnék menni. Nem is tudtam volna eldönteni, mert mindegyik iskola fantasztikus élményt ad a diákoknak, és én meg általában úgy vagyok vele, hogy mindegy, hova megyünk, csak menjünk. Ha Olaszország, akkor azért jó, ha Örményország, akkor meg azért.

Mit gondolsz, mi a UWC oktatási modell legnagyobb előnye?

Az, hogy nyitott és különösen nagy hangsúlyt fektet a közösségre, annak ellenére, hogy felelősségteljes, gondolkodó egyéneket nevel. Ha meg csak pusztán az IB oldaláról nézzük, akkor nagyon jó, hogy minden téren fejlődik az ember, legyen szó sportról, creativity-ről, service-ről vagy egyszerűen csak az iskolai tárgyakról. Emellett az egyik legnagyobb praktikus előnye, hogy enged minket választani. Itt arra gondolok, hogy mondjuk, a TOK csoportomban együtt vagyok emelt fizikásokkal, törisekkel is, míg én mondjuk ESS-t és pszichológiát vettem fel. Hihetetlenül jó érzés az, hogy nem kell olyan tantárgyak miatt törnöm magam, amik nem annyira érdekelnek, vagy már nem vagyok jó benne. Közben meg az IB tananyag nagyon érdekes, többek közt ennek köszönhetően imádom a tárgyaimat. Sokkal hosszabbak az itteni tanórák, mint otthon, de még egyszer sem bűvöltem az órát a teremben úgy, mint a régi (45 perces) kémia órákon, hogy „ Jaajjj, mikor lesz már vége...?”. Egyszerűen folyamatosan leköti az ember figyelmét, de ez ugyanakkor valahol a hátránya is, mert néha azt érzem, hogy bárcsak több időm lenne most csak erre az adott tárgyamra koncentrálni, mert annyira érdekes, hogy nem akarom, hogy osztoznia kelljen a figyelmemen valamelyik másikkal. És itt a bökkenő, mert nagyjából minden órámon ezt érzem. Ördögi kör!

Lassan elérkezünk az első félév végéhez. Visszanézve hogyan értékeled ezt a pár hónapot?

Hihetetlenül eseménydús volt az elmúlt négy hónap. Szerintem még életemben nem csináltam ennyi mindent ilyen rövid idő alatt, és ilyen kevés alvás mellett. Mert tényleg, egyszerűen hosszabbá kell tenni a nappalokat, hogy minden activity, közös idő a barátokkal, felkészülés a másnapi órákra, tanulás beleférjen egy napba. Azonban a legjobb az, hogy a magas elvárások és a kevés idő ellenére sem érzem magam kifacsarva, mert egyszerűen annyira jó csinálni. Ha valami le is töri a kedvem, biztos lehetek benne, hogy tíz percen belül történik valami fantasztikus, ami újra feltölt energiával és csinálom tovább. Zajlik az élet. Ha a korábbi életemet veszem alapul, akkor mondjuk, fél év eseményei felelnek meg itt egy hét sűrűségének. Idegen városba költözik az ember, új iskola, teljesen más tantárgyak, kollégium, csupa új barát a föld minden részéről, utazások mindenfelé, egy csomó munka és még több szórakozás. Az eleje nem volt könnyű, és mondhatjuk, hogy beletelt bő két hónapba, hogy megtaláljam a helyem, de senkinek sem könnyű. Ami viszont segített ebben az az, hogy tényleg annyira támogat az itteni közösség a kolisoktól kezdve, a tanárokon át, a bejárós diákokig, mindenki, hogy néha már úgy érzem, nem is akarok hazamenni, mert jó helyen vagyok itt.

Miért ajánlod a UWC-t azoknak, akik most írják a jelentkezésüket?

Azért ajánlom nekik, mert fel nem lehet fogni, hogy mekkora élmény ez a két év. Egyszerűen kinyitja a világot. Innentől fogva tényleg nincsenek határok és azt hiszem, ezek az iskolák tényleg olyan tapasztalatot adnak a gyerekeknek, amit nagyon nehéz volna máshonnan ilyen korán megszerezni. Hihetetlenül nagy szabadságot és felelősséget ad.

http://uwchungary.postr.hu/ 

Pontosan ma van 3 hónapja, hogy itt vagyok a szingapúri UWC-ben.

Fura, de csak most, vagy inkább úgy pár héttel ezelőtt éreztem azt, hogy végre tényleg megérkeztem. Már tudom, hol a helyem, mikor hol kell lennem, nagyjából hol vannak a határok, meddig mehetek el meg ilyenek.

Hihetetlenül élvezem a sulit, még a rendszeres hajnali 2-3-ig tartó tanulások és nemalvások ellenére is nagyon szeretem csinálni. Éppen az alvással töltött órák számának kiegyenlítésére volt remek lehetőségünk mindannyiunknak nemrég. Na jó, csak most realizáltam, hogy az october break kezdete is egy hónappal ezelőtt volt... az a bizonyos ROHANÓ IDŐ.
 A szünet előtt azonban még előttünk állt egy utolsó nagy buli, a UN Night. Közel egy hónapja készültünk mindenféle táncokkal, zenés produkciókkal, bármivel ami bemutatja milyen sokféle ez a hely, és hát fergetegesen sikerült. Napközben mindenki a saját hazáját "képviselő" szerkóban volt, este pedig jött a SHOW. Nagybetűs, igazán fancy előadás, színpad, jelmezek, fények, fellépők, tömeg, hónapos szervezkedés, minden. Engem még valamikor szeptemberben kérdezett meg Natalie, hogy lenne-e kedvem részt venni a vietnámi táncban, szóval rögtön rávágtam, hogy igen. Nem bántam meg. Sok próba, sok varrónőhöz járás (jelmezért), sok tanulásból elvett félóra (:D), de a végén remek show lett,  amit egész déltuán játszottunk. Ott volt minden szülő, minden diák, minden tanár. Vicces este volt.
 De a lényeg, hogy utána már kezdődött a szünet és tök jó volt egy kicsit levegőt venni. Csak úgy járkálni a városban, felszállni az első buszra, és leszállni ott ahol éppen tetszik, felmászni valamelyik húsz emeletes épület tetőteraszáig, kimenni a Marina Bay-be, meg ilyenek. (Mondjuk a szünet első két napját kábé csak fetrengéssel töltöttem.)

(no para, a második hét második felében tanultam is, meg készültem az óráimra)

De a legfontosabb ami az elmúlt hetekben történt velem, az akkor is az, hogy szerintem valami végre átkattant az agyamban. Mármint mindenféle szempontból. Épp a szünet utáni hét első szerdáján volt egy előadás a gap year programról, és valahogy felfogtam, hogy csak kevesebb mint két évet töltök itt az UWCSEA-ben, és abból már valamennyi eltelt. Meg úgy mostanában érzem, hogy itthon vagyok, hogy megvannak a közeli barátaim, akikkel bármiről lehet dumálni, leköt az iskola meg a sok délutáni activity, és jó itt lenni. Tegnap is pont a suli másik kampuszán az East-en voltunk egész napos IfP (Initiative for Peace) trainingen, amit az ottani Ifp-sek tartottak, és hihetetlenül hasznos, jó élmény volt egy rakat olyan emberrel együtt akikkel még soha nem találkoztam előtte. Na de a lényeg az hogy, valamikor tegnap eszembe jutott, hogy már csak 34 nap és újra otthon leszek 3 hétre, és úgy éreztem, hogy még nem akarok hazamenni... Mármint haza akarok menni, de szeretnék itt lenni. Mármint, jó otthon lenni Budapesten, mert hiányzik a város, a családom, az összes barátom, de ami itt van az már végre a részem. Szóval itt vagyok és itt is maradok.

NEWS
Elhatároztam, hogy mostantól minden héten fogok írni valamit, ha csak röviden is, de fogok. Eheti kedvenc pillanatom az volt, amikor szerdán első órában, ESS-en (Environmental Systems and Societies, a természettudományos tárgyam) kimentünk az udvarra füvet számolni, egy-egy fél méterszer fél méteres ráccsal a kezünkben. Adott populáció megbecslése volt a téma.
 Az e heti legkevésbé kedvenc esemény pedig a megfázásom.... Be van dugulva az orrom és a fülem, fáj a fejem, minden bajom van. Mindez azért, mert szerda este (inkább csütörtök hajnalban), amikor mosás után be akartam dobni az egyenruháimat a 8 szárító egyikébe,  nem működöt egyik sem. Mindent megpróbáltam, de nem akartak elindulni, szóval kiraktam éjszakára száradni őket... mondjuk gondolhatjátok mikor szárad meg valami éjszaka az egyenlítőn. "That's life." gondoltam magamban, és másnap félig nyirkos egyenruhába kezdtem a napot a jó hűvösre légkondícionált pszichológia órán.

jó buli volt...oh wait.

Mindig, így most is leírom, ha valakit érdekel kb. napra pontosan, hogy merre járok, mit csinálok, akkor itt a tillagram.

"A Red Dot Design Award azaz a Piros pont díj eredete 1955-re nyúlik vissza, három fő területen adományozzák: termék design, kommunikációs design és design koncepció. Az innovatív pályamunkákkal 18 kategória valamelyikében lehet indulni, a résztvevők száma évről évre fokozatosan növekszik. Több mint hatvan országból érkeztek nevezések, Algériától az Amerikai Egyesült Államokig; 2011-ben első alkalommal Nepál és Fehéroroszország is a résztvevő államok között volt. Különösen az információs technológia, a telekommunikáció és az elektronika területe a legkedveltebb" - írja nekünk a wikitudás egyeteme.

Az utolsó mondattal vitatkoznék, mert ahogy elnéztem a díjazottakat, nem feltétlenül ezek a területek a legkedveltebbek. De az este szempontjából ez teljesen mindegy.
A lényeg az, hogy - ha jól tudom - Németországban és Szingapúrban van egy-egy Red Dot Design Museum, így Essenben és nálunk, Szingapúrban adják át minden évben a legjobb designereknek a Red Dot-díjakat egy nagyon fancy gála keretein belül. Jó, annyira nem fancy. 

Valamikor szeptember elején kaptam egy mailt az OCTOGON főszerkesztőjétől, amiben felhívta a figyelmemet az eseményre, és arra, hogy itt lesz egy magyar tervező is, aki átvesz két díjat. Otthon már hallottam erről a díjról, de Szingapúr valahogy olyan távolinak tűnt akkor... Most meg itt vagyok, szóval miért ne mehetnék el az eventre?
Teltek és múltak a hetek, felvettem a kapcsolatot Nagy Danival, aki a díjakat nyerte, megdumáltuk, hogy találkozunk a gála előtt. Intéztem két helyet a média vendéglistán Franciskának (a másodévesemnek) és magamnak, és mire észbekaptam, már hosszú fekete ruhát próbáltam egy szingapúri butikban. Otthon nem csomagoltam semmi olyan ruhát, amiben meg lehet jelenni egy ilyen rendezvényen, de ahogy elnéztem az újságírókat, jövőre én is Iggy Pop-os pólóban és farmerban megyek. Mindegy, a látszat megvolt.

Csütörtökön találkoztunk Daniékkal, beszélgettünk, kajáltunk, majd mi visszamentünk a koliba, hogy kialudjuk magunkat másnapra.

Péntek este, 18:45-kor kezdődött a welcome-koktélozás, 19:15-kor a díjátadó. Jó kollégistákhoz híven késtünk, így tíz perccel a díjátadó előtt estünk be a múzeumba. Később kiderült, csak arról maradtunk le, hogy több száz designert bepasszíroztak egy sötét terembe, ahol mozdulni sem lehetett, hogy ott koktélozzanak. Ez a szervezetlenség egész este jelen volt, de ettől nem éreztük magunkat rosszul. Franciskával isteni helyet kaptunk a kifutó és a színpad mellett, elégedett kelet-európaiként élveztük a bulit.

Körülöttünk rengeteg dizájner, elvétve egy-két médiamunkás. Két dolog érdekelte a jelenlévőket a díjátadón: ki mit tervezett, és hogy van felöltözve. Szívesen nyomtam volna percről percrét, de elfelejtettem elkérni a wifi-kódot, free hozzáférés meg nem volt. Oké, tudom, amatőr vagyok. Maga a díjátadó nem volt nagy truváj: taps, fények, hangos zene, amire lehet vonulni a kifutón, kezfogások, puszik, mosolygás abba a kamerába, ami mögül a legerőszakosabban integet a fotós. Az estét megszakító performanszok viszont érdekesek és látványosak voltak, egy helyi csapatot kértek fel a lenyűgözésünkre. Sikerült nekik.

Persze senki sem azért jött Szingaúrba, hogy végigbattyogjon egy kifutón, és kezet fogjon a fehér szmokingos professzorral, aki Németországból repült ide, hogy átadja a díjakat és rögtön utazik tovább Cannes-ba, hogy ott ünnepelje a születésnapját. Mindenki az afterpartit várta, hogy beszélgethessen fontos emberekkel, a többi designerrel, befektetőkkel, újságírókkal, a nyertesekkel. Ez inditotta be a bulit, enélkül elég lapos lett volna a rendezvény. Az első ember,  akit mindenféleképp el akartunk kapni egy fotóra és néhány szóra a Red Dot Luminary győztes Assaf Biederman volt, Amerikából. Amint leugrott a pódiumról, leszólítottuk , gratuláltunk, megjegyezve, hogy a nagyon erős kínai mezőny ellenére végül mégis csak egy amerikai nyerte a Luminaryt. Mosolyogva tette hozzá, hogy igazság szerint ő izraeli. Lőttünk vele közös szelfit (itt alul), az est folyamán még többször összefutottunk.

A díjátadó közben kiderült, hogy még egy magyar tervező eljött, hogy átvegye a díjat. Gyanús volt, hogy amikor a szervező a helyünkre kísért bennünket, két  magas magyar fickóról beszélt, holott Dani a jegyesével jött. És tényleg, a ceremónia végén felcsendült még egy magyar név. Meglepően sikeresen ejtette ki az angol anyanyelvű konferanszié azt, hogy Policsányi. Őket is elkaptuk a díjátadó után, és a kötelező és fontos körök után dumáltunk egy kicsit. Kiderült, hogy az egyentáskás tervező páros (itt alább) rá van kattanva a hajókra, és fenntartható gyerekjátékot is terveztek már, most épp egy közös projekt van kinézőben a magyar National Geographic-kal, és hogy Szingapúrba vezet az út a Kisképző bútorszakáról. Jejejejee.

Ami az este végét illeti: nálunk a kollégiumban az a szabály, hogy hétvégén éjjel fél egyig vissza kell oda érni. Ennek megfelően 11:45-kor nekiálltunk elköszönni mindenkitől, de nem állhattuk meg, hogy ne csináljunk Daniról és prof. dr Peter Zac-ről egy közös fotót. Még pár szó, és máris éjfél lett, ami után Szingapúrban az MRT (a metró) már nem jár.

Egy szó mint kétszáz, az est végén nagyestélyiben, cipőt kézben fogva, mezitláb szaladtunk, hogy elérjük az utolsó járatot. A legszebb az, hogy elértük ugyan az utolsó metrót, de az nem a campus felé, hanem az ellenkező irányába ment.  Rohanás vissza a felszínre, hogy valakivel taxit hívassunk magunknak, majd valami AMANDÁNAK a taxiját lenyúlva, 12:11-kor hazastartoljunk a koliba. Hatalmas mákunk volt, hogy nem valami ázsiai névre volt a taxi rendelve, Amandának még ki is néztünk. Franciska totál pánikba volt esve, hogy nem érünk vissza, és a következő hétvégén be leszünk zárva, de szerencsére 12:33-kor beestünk az irodába a kártyáinkért. A houseparentünk nagyon elnéző és kedves volt,  és a kalandos este végén megúsztuk a büntetést.

(Itt most megkímélek mindenkit az este végén a talpunkról készült fotótól.)

VÉGE!  

 Jójó... egy hónapja nem írtam, holott elhatároztam, hogy sűrűn és rendszeresen fogok posztokat közölni. De most tényleg, mit csináljon az ember ha semmire nincs ideje és egyszerűen mindig van mit csinálni?

KALAND
Mert, hogy példának okáért az elmúlt két hétvégén csak éppen, hogy volt időm tanulni másnapra meg mosni, vasalni az egyenruhákat, MIVEL Indonéziában meg Malajziában voltunk. Nem csak ez az amiért tényleg kalandos volt az elmúlt két hét, de én még sosem utazgattam Dél-Kelet Ázsiában azelőtt. Bintanon töltöttünk egy hétvégét a kolisokkal, nagyjából csak azért vittek minket, hogy kikapcsolódjunk. Igazi fehér homokos tengerpart, közelről még sosem látott állatok, pálmafák, tiszta california.
  A múlt hétvége kicsit melósabb volt és ezzel együtt valamivel izgalmasabb is. Art trip, a 11. évfolyamon azoknak akik visual arts-ot vettek fel. Pénteken utolsó óra után rohantunk a bus baybe, felszáltunk a buszra (útlevél és sketchbook volt a beugró) és indultunk is Melakára. Este felé értünk oda, a szállásunk a világörökség részét képező óvárosban volt egy utcányira a night markettől amit minden éjjel megrendeznek. A feladatunk az volt, hogy fotózzunk, rajzoljunk, nézelődjünk, gyűjtsünk anyagot. És mindezt szabadon. El voltunk engedve 3 fős csoportokba, hogy felfedezzük a várost. Hihetetlen hely. Portugál, holland, sok kínai, angol és persze maláj hatás mindenütt a házakon, az utcákon, a szokásokban. Nagyon élveztem, ez volt az első igazi "ázsiai utazás" ahol így tényleg ismerkedtünk a környékkel meg a történelmével és nem csak nyaraltunk.
az utazgatásokat itt a legjobb csekkolni: tillagram

AMI A SULIT ILLETI

 Lassan kezdem úgy érezni, hogy belerázódtam az itteni életbe. Már tudom hol a helyem, melyik órára mi kell, mikor kell készülni, mikor van délután röpi, IfP, service, stb. Az egyetlen amivel, ha nem is küszködök, de érzem a hiányát, az az IDŐ. És leginkább az alvásból elvett időre gondolok. A legszebb, hogy annyira tudtam, hogy így lesz, mert minden otthoni UWC-s mondta, hogy erre nehéz figyelni, én meg amúgy is hajlamos vagyok reggelbe nyúlóan dolgozni, azért, hogz kész legyek. Az elmúlt hetekben egyszerűen nem volt olyan, hogy hajnali egy óra előtt tudtam volna elmenni aludni, de akkor is másnap hétkor kelni kell.(a legrosszabb rekordjaimat inkább nem is említem, mert a szüleim kiakadnának), de mindegy... majd kitalálok valamit.
 Megvoltak az első dolgozatok, a matekom egész jól sikerült, ESSből első jegynek 4est kaptam egy házira (jó... elég gáz, de kicsit flreértettem az igazi feladatunkat), de a második esszém mér 6os lett:) Legjobban a pszichológia, az angol meg a szerdai ESS órákat élvezem. Nem kell túlragozni, egyszerűen tök jó érzés, hogy az ember olyasmit tanulhat ami őt tényleg érdekli. Mondjuk kétség kívül nehéz eldönteni, hogy hány felé szakadjak... MINDEN ÉRDEKEL, minden órára maximálisan készülni akarok, minden témának le akarok ásni az aljáig, dolgzni akarok rajta, de erre egyszerűen nincs idő, muszáj dönteni és nemet mondani egy csomó érdekes dologra itt:c

Éppen két hete vagyok kollégista Szingapúrban, és még mindig élek. Sőt ha túlzásokba szeretnék esni azt mondanám, hogy JÓL ÉRZEM MAGAM.

Igen, ez az. Az első kritikus két hét, amikor orientation week, eltévedés, amazing race, új kapcsolatok (később ha lehet barátok, de ne szaladjunk annyira előre), koli, berendezkedés, az első ÖNÁLLÓ SAJÁT MOSÁS, ismerkedés a körynékkel, 0 arcoskodás/ szabályok és határok óvatos kitapintása, semmi óvatlan mozdulat. De azért azt hiszem kijelenthetem, hogy ebbe az életebe is belecsaptunk.

Már frankón el is felejtettem, hogy két és fél hete (Franciska meg én) mindenünket összepakolva felcuccoltunk ferihegyen a gépmadárra ami legközelebb csak Dohában szállt le. Az utolsó pár nap is otthon úgy telt, hogy.... hogy sehogy. Rengeteg egyébként fontos dolog történt körülöttem, de biztos h nem velem. Barátok búcsúztatása, családdal töltött idő, utolsó pakolás meg minden. De azt hiszem ezek igazából nem történtek meg velem, akkor már rég nem voltam ott fejben... de Szingapúrban sem voltam még. Szóval ja, ebben az érzésben telt a repülés előtti/utáni pár nap, ebben a sehol sem vagyok érzésben. Mostanában kezdem kicsit otthon érezni magam itthon. Lement az első hét a suliban is, és nem történt semmilyen katasztrófa, csomó emberrel sikerült beszélgetni egy kicsit. Szobatársak vannak. Az egyenruhát beszereztem, tartottunk az új boarderekkel egy össznépi ikeázást, az ICA-ben is voltunk intézni a DOLGOKAT, vérvétel, boarder skillek elsajátítása, vadi új macbook air gép mindenféle kiegészítőkkel.

(nem mondom, hogy csapongok, de azért leírom)

Az orinetation week nagyon nagy élmény volt, szerintem még az életben nem csináltam ennyi mindent ilyen sűrűn, ennyire intenzíven. Tonnányi név megjegyzős játék(korábban azt hittem, jó vagyok az ilyesmiben, de több mint 160 új ember mellet értelmet nyert a névmemóriára gyúrás), közös zenélés, mindenféle csapatépítő program, és mindez amolyan igazi nagy amerikai high school kivitelben.( Az alábbi képen az időre menő csapatversenyt próbáljuk abszolválni indiana jones stílusban.)

Nagyon sok kedves, érdeklődő emberrel találkozunk minden nap, a boarding houseban, a suliban, mindenhol. Sajnos nincs több időm a posztot ragozni (megyünk zenélni, egy ideje nem doboltam, várom:), ha valakit érdekel KÉPEKBEN, hogy mi folyik itt nálam, akkor az csekkolja

a tillagram ot!

Itt vagyunk.
Barátoktól többé-kevésbé elbúcsúzva, a bőröndöt félig bepakolva, útlevelet/repjegyet előkészítve, családtól még nem elköszönve. Ázsiára felkészülve?
Utolsó néhány órám Budapesten, a gép délután 5kor indul ferihegyről.  A becsekkolást mondjuk úyg 3 vagy két és fél órával az indulás előtt lenyomjuk. A Qatar Airways elég kédvező feltételeket állít hadba az utazók kegyeiért, szóval engem megnyertek. A szokásos 23-25 kb helyett 30 kilós bőrönddel utazhatok turista osztályon, és egész gyorsan elvisznek Szingapúrba (:D). Emellett a kézipoggyászom max 7 kilós lehet ( ha nem akarok mindenféle pótdíjat fizetni. és nem akarok) és a qatar oldalán azt olvastam, hogy 50x37x25 centis lehet (vagy valami ilyesmit). Trükközni akartunk az összesen kitölthető 37 kilóval, hogy a kézipoggyászom a 40 literes túrzsákom lesz és akkor milyen pompásan pakolhatok abba is, ha valami nem fér be a bőröndbe. Ezzel csak a méret megengedett keretei miatt van baj, mert a túrazsákom merevítőstül 60-65 cm magas... Hallottam mindenféle sztorti arről, hogy ki-hogyan utazott simán 60 literes kézipoggyászával, meg milyen trükkök vannak a mérésnél, DE inkább nem most kockáztatok. Tutira megyünk, a bagaboo-t viszem fel a gépre.
 Fenn előreláthatólag olvasni fogok, míg Franciska füstölő billentyűkkel írja majd a szakdogáját. Szerintem Doháig éber leszek, izgulni fogok, felfogom h mi is történik, meg ilyenek. Mint már leírtam fél 12re érkezünk Dohába és a gépünk reggel 7kor indul Szingapúrba, szóval... majd a második repülésen alszom. Az első két napban a Suresh családnál fogok lakni, ők visznek be 10-én a UWCSEA-be.

 Nagyon várom már az orientációs hetet:)))

most már tényleg nincs más hátra, mint előre.

.mm

.

nnnaaaa, szia budapest! 

Már csak kicsit több mint egy hét van a repülésig.

Izgulok, félek, aggódok az elvárások miatt, eltűnt a telefonom, tegnap beszéltem a fogadó családommal, voltam bankban, ma még kitöltöm a medical formot, megyek igazolványképeket csináltatni, nyomtatok, összegző listát írok és próbálom minimálisra csökkenteni az idegeskedéssel töltött órák számát.

Azt hiszem, most ezekből derül ki a legjobban, hogy hogyan érzem magam. Annyi minden történt az elmúlt hetekben, hogy nem is tudom mit érdemes kiemelni belőle, tehát előreláthatóan csapongó poszt következik. Az például látszik, hogy most volt végre egy szusszanásnyi időm posztot írni(:
 Múlt pénteken befejeződött az intenzív angol, előtte egy héttel megkaptam a még hiányzó oltásokat és a nemzetközi oltási könyvet a lászló kórházban és a nagyon vicces doktornő készségesen felvilágosított a Délkelet-ázsiai utazgatások veszélyeiről. Kifele jövet pedig felnyalábolhattam egy rakat tájékoztatót mindenféle trópusi betegségről.

 Az anyakönyvi kivonatom másolatát meglepően rövid idő alatt (2 nap) tudtam beszerezni, és nagyon jófej volt az óbudai önkormányzatban az anyakönyvi ügyintéző. Kezdésre mentem, szóval összességében nem volt akkora tortúra( leszámítva a mellettem felváltva üvöltő 4 újszülöttet). Legalább ez is lekerülhetett a listáról. Voltam fogorvosnál, (mindenhonnan hallom, hogy Szingapúrban égetően drága minden orvosi kezelés, szóval) jobb volt itthon túlesni rajta. 
 Megvolt AZ A BIZONYOS shopping túra is, amit muszáj volt megejteni... Tudni kell rólam, hogy rendszerint nyáron is hosszú farmer nadrágban és zárt cipőben nyomulok, szóval nem nagyon voltak Szingapúrba való cuccaim. Nem baj, a fogyasztói kultúrára épülő piac gyorsan orvosolta a problémám. Lett rövidnadrág, nyári póló, papucs, neszeszer, esőkabát, túrazsák (az évközbeni utazásokhoz), törölköző meg mindenféle nap és vérszívó elleni termék. A bőröndöm még nincs összepakolva, de már egy hete itt fekszik a kanapén nyitva, hogy mindig beletegyünk ezt-azt a kinti léthez. Nagy vonalakban már minden megvan, pár apróság kell még.  Például magyar zászló. A népviseletem (mert, hogy azt is kért a suli) már szerencsére megvan, (nagymamám egyik nap felhívott, hogy :
"Szia Tillikém, szereztem cuccot!", én "Ööömm... oké, mégis milyen cuccot?", mire ő "Hát tudod, kalocsai cuccot."... Talán nem kell mondanom, hogy nem tudtam, hogy a fél család részt vesz a népviselet utáni hajtóvadászatban.
 Nagyon jó volt, múlt hét pénteken tudtam találkozni Franciskával, a seniorommal. Kiültünk a Károlyi kertbe és csak dumáltunk mindenféléről, az UWC-ről, Szingapúrról, a kinti életről, az itthoni egyesületről, praktikus dolgokról, meg hülyeségekről is(: Mindig jó jelenlegi vagy volt UWC-sekkel beszélni, meg eleve látni őket, hogy ők is túlélték, nem haltak bele az IB-ba, "minden oké, jó helyre mész". Most vasárnap is összejöttünk páran UWC-sek, dumálni, meccset nézni az Ankertben és tök jó terápia volt, mert mindig nagy követ gördít le az ember szívéről az a pár inside story, amit ilyenkor hall egy társaságban.

Mint azt az elején írtam, próbálom minimálisra csökkenteni az idegeskedéssel töltött órák számát, és maximalizálni a barátaimmal tölött időt. (nem könnyű)
Tegnap előtt az egyik legjobb barátommal, Alízzal lenyomtunk egy utolsó kalandot Szentendrén. Nagyon jó ilyenkor fél napot együtt tölteni egy régi baráttal, kicsit kiszakadni az ügyintézésből, csomagolásból, tervezgetésből. Igyekszem még az utolsó napokat a családommal meg a barátaimmal tölteni, tudva, hogy többé semmi sem lesz ugyanúgy mint régen, és ez jó.

.

.

.

Jaaaa, igen! A poszt írásának végéhez közeledve hallom, hogy kint a nappaliban csörög anya telefonja, felveszi majd izgatottan beszalad hozzám, kezembe nyomja a mobilját, én beleszólok, hogy HÁLLÓ?, és a vonal túlsó végén a vodafone egyik munkatársa van, aki közli velem, hogy megtalálták és náluk leadták a telefonomat, szóval mehetek érte. (!!!!!222!2kettő áááááááááá#triumph, rajta volt a 16 GB-s kártyámon minden képem, filmem, vagy 20, hosszú évek munkájával összegyűjtött album, csakhogy a telefonszámokról, az sms-ekről, és a telefon tokban őrzött Mennyekbe vágtató prolibusz jegyről már ne is beszéljek!44!!)

szóval bulika van! 

Lassan lefutjuk az összes fennmaradó kötelező kört a suliban. Ezen a héten még kiállítás, azután már "szabadság". Szóval végre a csinálásra koncentrálhatunk.

 Nem olyan régen, végre megjött az új útlevelem, küldhettem a scann-t a sulinak, megkaptam a welcome packet, ma reggel skypeoltam Szingapúrral (nagyon izgultam, de  szerencsére nem sikerült borzasztóra), a 10 perces megbeszélés után elmentünk megvenni a repjegyet (mert online csak 1021 sikertelen foglalást bonyolítottunk le), még el kell küldenem a járatom adatait a sulinak, voltam NAGY bőröndöt nézni, holnap megyek Óbudára idegen nyelvű másolatot kérni az anyakönyvi kivonatomról, neki kell állnom intézni a nemzetközi diákigazolványt, a tanuló vízummal a suli bajlódik, mostanában jönnek még az oltások és majd szerválok is melléjük egy nemzetközi oltási könyvet.
 Ez a poszt azt hiszem inkább terápia (nekem), mint hasznos/érdekes infók nektek. Sűrűsödnek a dolgok, és nagyon szívesen járok mindennek a végére, de leterheli az embert ha magában kell tartania. Kicsit feszült most a helyzet. Éppen a peremén vagyok az év végének (még van dolgom a suliban), de már jócskán benne vagyunk a júniusban is, már nincs két hónap az utazásig és én szeretném intézni a legfontosabb dolgokat. 

De elég a nyafogásból!!44!4 Mesélek a mai repjegy vásárlásról, hogy valami kontent is legyen ebben a posztban.
 Szóval apukám és a Qatar Airways online jegyvásárlási rendszere már két napja bénáztak egymással, mikor megszületett a döntés, hogy "Jó, akkor bemegyünk a Szabadság téri irodájukba és megvesszük ott!". Igaz, így 8 ropival többe fáj, de egyszer ingyen lehet módosítani az egyik dátumot (ami egyébként 100 euro lenne). A qatarban az a jó, hogy 30 kilogrammot oszthatunk el akárhány bőröndre, viszont csak egy kézipoggyászt vihetünk és az maximum 7 kilós lehet. És nem annyira drága mint a többi légitársaság akik Szingapúrba visznek. Hogy mik a hátulütői azt majd utazás közben/ után fogom megtapasztalni:)
 Úgy néz ki, hogy augusztus 7-én (8-án kell kint lennem, 9. nemzeti ünnep, amit a fogadó családdal töltök és ők visznek engem másnap reggel 10-re a kampuszra) 5 óra körül indul a gép. A beszállást indulás előtt 3 órával lehet megezdeni, de a felszállás előtti órában már nincs ki-be mászkálás. A repcsi éjfél előtt érkezik meg Dohába, ahonnan reggel hétkor tudunk tovább indulni Szingapúrba. A végtelenül készséges nő a qatar irodájban felhomályosított, hogy fejenkémt 40 dollárért (USD) az Oryx Lounge-ban is csövezhetünk 6 órát. (Ez azért jó dolog, mert állítólag kényelmesebb mint a reptér várótermei, van enni/inni és az ember le is tud zuhanyozni.) Tehát a Szingapúrba siető gép 8-án reggel 7 óra körül indul és még aznap este fél 7-re, 7-re landol az új otthonunkban.

Tegnap volt a hivatalos ösztöndíjátadó és érekezlet a friss ösztöndíjasoknak és szüleiknek. Nagyon élveztem, és szerintem a szüleim is elégedettek a felnyalábolt adatmennyiséggel és a UWC-vel. Maximum a húgom unatkozoztt egy kicsit, de hát milyen lett volna otthon hagyni? Ott ült az asztalunkál a most kint lévő lány, Franciska anyukája és a már végzett Dalma apukája. Egy csomó hasznos infóval láttak el minket. Csak azt remélem, hogy nem tűntem túl ijedtnek. Mert igazából ez a más ebben az egészben, hogy baromi nagy felelősséget és terhet tesz az ember vállára amellett, hogy nyilván semi pénzért nem cserélnék senkivel. Ez az ami furává tette az elmúlt hónapomat is, ez a liftezés, hogy akár naponta is több száz emeletet tesz meg az ember oda és vissza.
 Délelőtt ránézek a világtérképre a töriteremben, az osztálytársaim egyből Szingapúrt keresik, együtt örülünk, tervezgetünk, aztán hazaérek és mondjuk eszembe jut mennyi mindent kell még elintézni, hogy kint szinte egyedül leszek, hogy egy idegen nyelven kell új barátokat szereznem, tanulnom és megmutatnom, hogy ki vagyok. Biztos senkinek sem idegen ez a liftezés, csak most minden kicsit nagyobb, és naponta is rájöhet az emberre a le-fel.
Naaa mindegy. Csinálni kell és kész!

Csak egy kicsit vág a témába , de most küldték nekem facebookon ezt a LIFTES videót. Nagyon jó!!4 

.

.

Egyébként már az új, kedvenc, szingapúri fotóblogom is megvan. Érdemes belegörgetni, én nagyon bírom őket.  Perfect Light Photography!